Elindul egy híres szám, mondjuk az I Will Survive, és neked bent kell lenned a tánctéren, benne nyakig a játékban, vagy különben húzhatsz is haza - hiába innád tovább a sörödet, és csak várnád, hogy leüljön melléd valaki. A vonzódás nem jön ilyen olcsón, legalábbis egy összekuszált világban nem, legyen az a hetvenes évek Amerikája, a nyolcvanas évek Berlinje, vagy ez a mostani, itt a színpadon.
Hisz mindig ugyanarról van szó: lerázni magunkról a mindennapok súlyát, belevetődni a pörgésbe, újra meg újra, míg bele nem fáradunk. Aztán szétnézünk, és mi marad? Semmi. Berlin Blues kicsiben, mert a Shot (anti)hősei mintha csak Sven Regener könyvéből léptek volna elő, csupán kicsit fiatalabban, és egy valamivel puhább korból. De ugyanúgy nem találják a helyüket a világban, és akárkivel is vannak épp, legbelül mind Magányosok.
Ez is a cseh film címe, ami nyomán a darab készült, de a Wataridori társulat már nem lelkizik ennyit, egyszerűen odadöfi a címet: Shot. Ami jobb is így, hisz több értelmezést enged, a lövésen túl ital is van ilyen (amit egy erotikus rítus keretében kell fogyasztani), és a shot persze (film)forgatást is jelent, amit meg az egyik szereplő művel előszeretettel - megörökíti „barátai" nagy veszekedéseit, legkínosabb pillanatait. (Aztán meghal az anyja, és már nem viccelődik ilyesmivel.)
Az elején mintha ő lenne a főhős, majd inkább Jankára és Péterre terelődik a figyelmünk: ők ketten egy pár, de sehogy sem tudnak boldogok lenni. Sokat várnak el, keveset adnak, nem értik az egyszerű dolgok szépségét. Helyette keresnek és keresnek és keresnek, persze rossz helyen, kívül, és nem belül, így állandóan a jeleket lesik, ahelyett, hogy a saját szívhangjukat hallgatnák. Végül azért csak egymásra találnak megint, ami pszichológiailag korrekt ugyan, de nem biztos, hogy eleget láttak már ehhez.
Amin keresztülmennek, az ugyanis eléggé szokványos: van benne néhány shot (az ital), egy kis fű, egy tapadós cafka, egy betegesen elvakult udvarló, de semmiből sem annyi, amitől meg lehetne csömörleni, és semmiből sem annyira, hogy meg kelljen tőle ijedni. Persze tudjuk, a darabnak szabott ideje van, és a csömör vagy az ijedség különben is vérmérséklet kérdése, úgyhogy inkább örülünk annak, hogy a fiatalok újra összejönnek, mert amúgy meg szimpatikusak.
A darab fő erőssége egyébként is a karakterépítés: egytől egyig kiváló figurák tűnnek fel a színpadon, a zsánerből épp csak annyira kimozdítva, hogy az (jó értelemben) zavaró vagy vicces legyen. A nagy igazságokat az állandóan beszívott költöztető osztja, a nagyokos orvosról kiderül, hogy érzelmileg tökhülye (ő a betegesen elvakult udvarló), a pultoslány, akiről meg úgy látszik, jól kézben tartja az életét, egyszer csak elkezdi várni az ufókat. Vagyis mindig akad egy kis meglepetés, amitől életszagú lesz az egész.
A másik, amit a társulat nagyon jól (amúgy garaczisan) eltalált, az éjszakai élet bemutatása. Jól válogatott zenék és fényjáték húzza alá a már-már mozgásszínházra valló jeleneteket, melyekben a szereplők csak keringenek egymás körül, térben és lélekben egyaránt. „Ti nem élitek az életet, ti csak lógtok!" - mondja (üvölti) ki Janka anyja egy különösen erős pillanatban, ez ezzel meg is van a fejlövés. A többi már csak didaktika, ami tompítja ugyan a darab élét, de legalább reményt ad - arra pedig nagy szükség van, amikor a lelkünk a tét...





Hozzászólások
Gondoltam nem árt egy külső ember véleménye, és egy kritikusabb szemlélet
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.